Megölelt. Nagyon szerettem, ahogyan ezt szokta tenni. Erőt, energiát, szeretetet és kitartást lehetett meríteni az öleléséből, amíg a karjai között lehettem megszűnt körülöttem tér és idő, nem voltak sem emberek, sem barátok, sem idegenek, nem várt senki, nem kellett senki és én sem kellettem senkinek, csak mi ketten, összefonódva. Olyankor nem bántott senki és semmi, minden tökéletes volt, érezni hogy ragaszkodik hozzám és ragaszkodni hozzá, minden beteljesülve egy ölelésben. Megállt az idő, eltűnt a tér. Nem egy zajtól dübörgő, emberekkel teli, zajos és zsúfolt világ megszűnt létezni körülöttünk. Csak Ő volt és én. éreztem ahogy szorít. Másodpercekig, percekig vagy akár még hosszabb ideig is lehettünk úgy, nem tudnám meghatározni, hogy egész pontosan mennyi ideig, de nem is számított. Azon volt a lényeg, hogy mennyire nagyon kellett és jól esett abban a pillanatban.
(...) A pincében lévő hangos zene és a lökdösődő tömeg dimenzióiból kilépve, két lélek szállt fel a magasba, miközben egyesülve szelték át idő és tér korlátait, kitörve a szentimentális szeretet bezártságából, megélve az univerzális szeretetet, lettek egy lélekké. (...)
