Még mindig gyerek, még mindig Mikulást vár! (még akkor is ha nem irt levelet neki:P ) :D
2010. december 5., vasárnap
Illúzió. Mosoly.
Fénytörések illúziója és csalás látszata boldoggá tesz, mert ilyenek vagyunk, mi emberek. Ha belegondolunk, hogy sok-sok C és H különleges kombinációjából egy szervesnek nevezett mély sötét színű valamit majszolunk és boldoggá tesz az az 5 betű, amivel könnyedén jellemezhető: csoki. Fel sem mérjük, hogy mi is mennyire lebonthatók vagyunk. A milliónyi 0 és 1 egymásutániságából létrejött végtelen mennyiségű kép, hang és minden más aligha valódi és kézzelfogható dolgok virtuális világába zárkózva éljük mindennapjainkat. A szomorú, hogy ez mind mind csak illúzió. Blamáljuk vagy imádjuk a gépeket, viszont másodpercek töredéke alatt megszámlálhatatlan mennyiségű elektromos áram fut végig testünk láthatatlan részein. Fennakadni időjáráson én politikán, amikor a velünk történő, legalapvetőbb dolgok súlyosságát sem értjük. Hát nem ironikus?!
Nem tudjuk megmondani, hogy kik és mik vagyunk, de fájdalmas, hogy sokakat nem is érdekel. Az egó küszöbét sem tudjuk túllépni, viszont „végtelen” és „vég” szavakkal dobálózunk, ezek igazán foglalkoztatnak, holott azt sem tudjuk mit takarnak tulajdonképpen. Nagy szavak, kis emberek… Ijesztő, amit „művelünk”.
Állítjuk, hogy lelkünk másik fele a világ valamelyik pontján létezik és vár reánk, fejvesztve rohanunk bele minden banális lehetőségbe, amivel közelebb kerülhetünk hozzá. És/Vagy foggal-körömmel kapaszkodunk a mellettünk levő személybe, azt hazudva önmagunknak, hogy boldogok vagyunk, de azt sem tudjuk, mi az a lélek vagy boldogság vagy egyáltalán, hogy mi az, amit valakiben illetve valakiből akarunk (hogy ne mondjam azt, hogy szeretünk). Mi emberek át vagyunk verve, meg vagyunk bűvölve, sőt, talán még be is programozva. Fájdalmasan és rémisztően hangzik és persze nem kicsit viccesen is lehet mindez bizonyos szemszögből.
Maradj csak csendben és nézz körbe, hallgatózz egy kicsit… Igen, a félig tele pohár az a csendet észleli, de a félig üres (vagy inkább a reális 50%) az a sistergést, a mindenség sziszegését, a káoszt hallja. Én ezt hallom. Mosolygok. Igen, boldoggá tesz, amikor azt hallom, mert tudom, hogy olyankor nem vagyok benne. Olyankor érzem, hogy több vagyok egy zizegő fejetlen valaminél és ez még valami értelmeset is szülhet. Ilyenkor látok. Látom a mindent és a semmit, illetve néhány hasonló alakot, mint én, akik ugyanúgy állnak, néznek és hallgatóznak, felismerve ugyanúgy ezt a lehetetlenséget. Ilyenkor tudom és érzem, hogy nem vagyok egyedül ezen a világon, vagy legalább ebben a pillanatban nem. Mosolygok.
:-)
Nem tudjuk megmondani, hogy kik és mik vagyunk, de fájdalmas, hogy sokakat nem is érdekel. Az egó küszöbét sem tudjuk túllépni, viszont „végtelen” és „vég” szavakkal dobálózunk, ezek igazán foglalkoztatnak, holott azt sem tudjuk mit takarnak tulajdonképpen. Nagy szavak, kis emberek… Ijesztő, amit „művelünk”.
Állítjuk, hogy lelkünk másik fele a világ valamelyik pontján létezik és vár reánk, fejvesztve rohanunk bele minden banális lehetőségbe, amivel közelebb kerülhetünk hozzá. És/Vagy foggal-körömmel kapaszkodunk a mellettünk levő személybe, azt hazudva önmagunknak, hogy boldogok vagyunk, de azt sem tudjuk, mi az a lélek vagy boldogság vagy egyáltalán, hogy mi az, amit valakiben illetve valakiből akarunk (hogy ne mondjam azt, hogy szeretünk). Mi emberek át vagyunk verve, meg vagyunk bűvölve, sőt, talán még be is programozva. Fájdalmasan és rémisztően hangzik és persze nem kicsit viccesen is lehet mindez bizonyos szemszögből.
Maradj csak csendben és nézz körbe, hallgatózz egy kicsit… Igen, a félig tele pohár az a csendet észleli, de a félig üres (vagy inkább a reális 50%) az a sistergést, a mindenség sziszegését, a káoszt hallja. Én ezt hallom. Mosolygok. Igen, boldoggá tesz, amikor azt hallom, mert tudom, hogy olyankor nem vagyok benne. Olyankor érzem, hogy több vagyok egy zizegő fejetlen valaminél és ez még valami értelmeset is szülhet. Ilyenkor látok. Látom a mindent és a semmit, illetve néhány hasonló alakot, mint én, akik ugyanúgy állnak, néznek és hallgatóznak, felismerve ugyanúgy ezt a lehetetlenséget. Ilyenkor tudom és érzem, hogy nem vagyok egyedül ezen a világon, vagy legalább ebben a pillanatban nem. Mosolygok.
:-)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)