Követve a sínek útját

Hazafelé vezet az utad valószínűleg, de ebben sem vagy annyira biztos. Viccesen lépkedsz a síneken, egyik lábad teszed a másik után, ez egyértelmű. A fadarabok közötti távolság kisebb mint a normális lépésed hossza, de ugyanakkor két távolság már túlságosan nagy. Tehát egyesével veszed őket, kicsit boldogtalanul topogva egyikről a másikra. Ha egy másodperc erejéig nem nézel oda máris belebolondulsz, tehát komoran figyelve a lábadat lépkedsz tovább. Követve a sínek útját mégis elmerülsz a gondolataidban, holott agyad másik fele folyamatosan a lépteidet bírálja felül. A lépéseid egyenletes hangja, illetve a megnyugtató végtelenséget sugalló sínpárok elvezetik a gondolataidat a végtelenbe. Kattognak a képek, fel-fel villannak a pillanatok, újra felmerülnek bizonyos problémák és megcsillannak régi jó érzések. Szerre minden apró élményből és nem feledésre méltó emlékből egy-egy gondolatszál fonódik, mely néhány lépés és kellő átérzés után szertefoszlik. És ez mindegyre kezdődik elölről, szünet nélkül. Egyiknek vége, másiknak kezdete. És pontosan ez még egyszer, még egyszer, még egyszer és egyszer csak vége. Nem csak a gondolatoknak, hanem az útnak. Elfogytak a lépegetőid és a síneknek is vége, vagyis éppenséggel folytatódnak az út túloldalán, de te nem arra akarsz menni. Kilépsz a sínek közül, belépsz a tömegbe, felveszed a szokásos ütemed, egy másik világba léptél be, talán nem is be, mivel a „vissza” sokkal találóbb lenne, elszakadva az előbbi gondolataidtól és mindentől aminek köszönhetően csakis a saját univerzumodban élhettél, vége. Visszatértél.

Káosz mindenhol

Gondolatok a fejedben, tárgyak a kezedben, káosz mindenhol. Nem tudod mit tegyél vagy hogy mire gondolj, csak azt, hogy őrület az egész. Tekinteted az órarendről, a fényképeken keresztül a zserbószeletre esik és nem érted. Woo-doo baba átszúrt szíve vérzik, miközben fekete gyöngy szemeivel merőn bámul rád. Mosolygó arcok, jó emlékek hada űz most csatát a képzeletedben, hogy a legjobb barátnő, a nagy Ő vagy a régi ismerős üres emléke legyen felidézve gondolataidban. Viszont az is lehet, hogy a plakátról ordító klarinét tulajdonosának bókjai vagy a dobos kedves szavai ütik fel a fejedet. De ígyis megtörténhet, hogy a naptár elvont képein lévő érthetetlen valami kelt benned valami érzelmeket miközben folyamatosan lapozod a könyvet, csakhogy ne lásd folyton kiszámolásra váró óriásmátrixok determinánsait. De a vektorok mellett ugyanúgy hidegen hagy a kedvenc versed címe, nemhogy a haláltól beszélő öngyilkos költő hátrahagyott verse, a képedbe csapó oroszlán képű szerelem érthetetlen nyelvezetű elemzéséről nem is beszélve. Megfordulsz. Egész regiment rózsa, liliom és még ki tudja milyen színes virágegyveleg illata csap meg miközben szemed a székelyek büszkeséggel viselt népviseletéről a batyudra téved. De ott sem tudsz megállni, a csillogó és talán vadítóan elegáns kisestélyi ruhadarab által hordozott emlékek sem állítják meg a fantáziád, holott néhány napja még millió emlék tört át mindenen és lepte el az agyad minden részét felidézve az azon az éjjel történteket, melyeket úgyis az azelőtti este vad és szexuális élményei gyűrtek maguk mögé. Újra őrá gondolsz és mérhetetlen egymás iránti vonzódásotok illetve csókjaitok sokasága lebegett a fejedben. Viszont rájössz közben, hogy a süti túl megolvadt már a melegben és a bodzaleved is elfogyott, a tollad tintájáról nem is beszélve, miközben kezed már a meghallgatásra váró dalok listáját keresi. Számítógéped üres képernyőjét bámulva gondolkodsz, hogy bekapcsolnád vagy sem, mivel azt sem tudod akarod-e vagy sem. Semmit nem tudsz, bolondok háza van a fejedben, piros pöttyös labdákért veszekedő őrültekkel. Csokis fagyi íze és nárcisznak illata kerülget miközben fenekedet már nyomja a szék, viszont tested már az esti úszás lebegő és megkönnyebbült érzését kívánja megtapasztalni. Szeretnél leállni, de nem tudod abbahagyni, a naptár megjelölt napjait sunyizod és számolod, mikor lesz már vége… soha.

Csak ennyi

Csak úgy találkozol valakivel. Véletlenül. Okod nincs különösebb rá, legfeljebb az, hogy valamilyen hivatalos ügyben jártál arrafele és ő segített ki, ennyi. De mégis, mennyire elvarázsolt, rendes volt, jóképű, segítőkész és vicces. Alis 2 percet lehettetek egy légkörben, de azon nyomban megtetszett. Viszont tudod hogy csak annyi, mivel pontosan ez volt az ő szerepe az életedben, hogy jöjjön és menjen, hogy a találkozásotok után egy pár percig még rá gondolj és annyi.

Elfelejted. Maximum néhány hónap vagy év múlva, ha újra összefuttok, jut észedbe, hogy valamikor valami mennyire megfogott benne. Nem tűnődsz azon, hogy ki lehet, hogy vajon hol lakik, netán hogy hol futhatnál újra össze vele. Nem, egyszerűen elfogadod, hogy ő csak ennyit és így volt része az életednek. Minden embernek és eseménynek valamilyen szerepe van az életünkben. Neki ennyi volt. Lásd, örülj neki, elbűvöljön, feldobja a napodat és azzal menjen is tovább. És ez így pontosan elég és pont jó.