Adagio

Juhász Gyula: Adagio

Úgy szálljon hozzád ez a dal,
Mint csillag fénye alkonyórán,
Szelíden,csöndesen mosolygván,
Te szép, te kedves, fiatal:
Úgy szálljon hozzád ez a dal.

S úgy szálljon hozzád ez a dal,
Mint hófehér galamb az estve,
Fáradtan enyhelyet keresve,
Míg csöndben zörren az avar:
Úgy szálljon hozzád ez a dal.

Ne legyen soha ez a dal
Búgó siráma bánatomnak,
Én hordozom csak, én tudom csak.
Sugaras, rózsás, fiatal:
Mint te, olyan épp ez a dal!  

Juhász Gyula: Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság, bolondság, ó de mégis
ne hidd, szívem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben,
és egész elhibázott életemben élsz,
és uralkodol örökkön, Ámen.

A nemérzések memoárja

Savanyúan igaz pillanatok szép emlékei. Azt hinnéd képtelenség, de mégis. Merészen vállalni és nem megbánni temetnivaló és “inkább meg sem történt volna” pillanatokat. Csalódni az emberekben, de mosolyogva őrizve a boldog momentumok sziporkázó sorozatát. Egyedüli valóságunk a múlbeli emlékeink képe, melyeket féltve őrzünk és fényezünk, ezeket nem veheti el senki, azokat az érzéseket nem változtathatja már meg semmi, még a téveszmék sem. Meg kell tanulni megtartani a jót, eldobni a rosszat, elengedni a nem nekünk valókat és keresni az újakat, akik még érdemelnek valami, talán egy esélyt. “Boldog emlékeinket őrzöm magamban, fanyar jelenünktől eltekintve. Feledem a valós képed, maradok a múltban, azzal a Veled, mely igazán megérdemli, hogy ott maradjak.“ Igen, az emberek elvesznek, eltűnnek és mindezekelőtt porrá zúzzák korábbi énjük képét, ordítva tépik ki lényük jellemét a másik szívéből, üvöltve kérnek, hogy feledj, hogy hagyd és hidd, hogy tévedés. Mosolyogva vágok vissza, nem hiszek az üvöltésnek, bár én magam is kiáltva próbálok levegőt kapni, de nem jön. Az állítólagos semmi, amit itt hagytál, fuldoklom tőle, a semmitől nem lehet, ez a valami megöl, levegőtlenné, képtelenné, hangtalanná és embertelenné tesz. Meztelenül, testtelenül és lélektelenül érezzük azt, amit igazából nem is érezhetnénk.

Csend

Csend van. Rémisztő, emberfeletti csend. Kint is. Fénylő, ragyogó napsütés, megsüketít, kék ég, elvakít, sehol egy felhő, sehol egy madár, tiszta és üres ősziesen nyári égbolt. A szél nem fúj, nincs susogás, nincsen semmi nesz, sem falevelek, sem fűszálak, sőt még emberek zaját sem hallani. Félelmetes, hátborzongatóan elvarázsol, valahogy jó, de mégis fura, túl csendes. Bent is. Nem fő étel, nem rotyog kávé, nem pezseg víz, nem zúg semmi. Még a telefon sem, egy árva nyekkenést, pisszenést, csipogást vagy rezgést sem képes kiadni. A világ elnémult. Csak valami energiák áramlanak, be vagy ki belőlem, vagy ezt hívják a csend hangjának? Kiabál és kapálózik, meg akar szólalni, de nem tud. Sok mázsás takaróként dobták a világra a szótlanságot, hangtalanságot, nesztelenséget; kontrollálhatatlan némaság a gondolatok ordító világában... Hallgasd!

Kiábrándult, de még mindig bizakodó

Kiábrándító világot élünk, kiábrándító és szép, de mégis, inkább kiábrándít. Az a csöppnyi időszakos öröm, az az őszintén boldog pillanategyveleg, amit átélek, hmm… boldoggá tesz. Merem azt mondani, hogy boldog vagyok. Nem örökre, nem mindig, nem életem végéig, csak pillanatnyilag és ez mindig éppen elég. Eseménydús, össze-vissza, mindféle érzéssel és élménnyel teli időszakot tudok a hátam mögött (és előtt). Éreztem, hogy írnom kellene, de egyszerűen mindig annyira sok volt, hogy képetlen voltam rá. Gyorsabban kattogott az agyam, mint ahogy a kezem képes lett volna rá. Aztán meg egyre csak gyűlt és gyűlt minden, mindig egy fokkal nehezebb lett kiválasztani azt, amiről beszélni akarok. Most sincs semmi konkrét, csak egyszerűen életjel kell, egy kis zizegést akarok hallatni magamról. Nem fogok felsorolni, minden eddigi eseményhez egy bejegyzést mellékelni, nem fogok élménybeszámolókat és eseménynaplót írni, sajnálom. Azok nem ide valók, hiszen tökéletesen megvannak a fejemben. Ide valami művészien megmozgató, kába bizsergést előidéző, ölelésérzésekkel fűszerezett momentumok memoirjait akarom közzétenni, melyek talán mást is megérintenek. Szóval kiábrándító… A világnak megelőlegezett bizalmamból és pozitív hozzáállásomból zuhanok kifelé. Folyamatosan, lassan, egyre inkább távolodok. Nem akarok, küzdök ellene, mert nem áll szándékomban „gyűlöllek világ, utállak élet” tekintettel és lelki sérülten leélni az életem hátralévő részét, ettől nem lenne jobb. De akkor meg, miért kell folyamatosan minden egy tehetetlen állapotot hozó, „ez van, nincs mit tenni” helyzet irányába tartson?! Emberek sérülnek. Testileg, lelkileg, szellemileg, mindenféleképpen és nem áll fent a segítség lehetősége. Nem tudunk változtatni bizonyos dolgokon, akármennyire akarunk, akkor sem. Viszont végignézhetjük mások bukását, fájdalmát, összeomlását, szenvedését… Hurrá! Amikor boldogság, egyszerű és könnyű örömérzet kerül bennem (pontosabban kerítek, illetve teremtek magamnak), amikor meg merem kockáztatni, hogy kimondjam, hogy „nekem ez jó” és halvány sejtésem van arról, hogy útban vagyok, ha nem is valahonnan, és nem is valamerre, de legalább valami jó úton vagyok; ilyenkor emelt fővel, mosolyogva nézek körül és nem, nem sugárzik vissza semmi pozitívot a világ. Ez kiábrándulás! Idővel talán visszabillen a mérleg a másik oldalra (ha visszabillentem?), ha most a negatív irányába is mutat, mondjuk, legyen az a 101, a pozitív oldalon meg 100. Nem adom fel és vissza fogom tornászni a dolgokat a pozitív javára. Nem fogok besavanyodott, depresszív, lelki roncs lenni, mert nem éri meg; vannak abból éppen elegen. Nem válthatom meg a világot, eszem ágában sincs, de a sok mikroszkopikus vidámságból alig látható boldogságot és végül kézzel fogható örömöt tudok csinálni, bízom ebben! Bizakodom, hisz megvannak az apró örömeim (!), nem adom fel a boldogságot.

Tudom, hogy az élet nem rózsaszín

Igen, tudom, az élet nem rózsaszín, nem könnyű és én még igazán meg sem tapasztaltam, hogy mennyire nem.
A napsütéses, ragyogásos bejegyzéseim számára szeretném mellékletként feltűntetni az élet nem habos oldalát.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem ragyogásról és könnyűségről szól az egész. És pontosan ettől olyan érdekes és igazán izgalmas (!). Ha minden csillogó-villogó és könnyű lenne, akkor nem venném észre, nem látnám a különbséget és nem tudnám értékelni. (A félreértések elkerülése végett: nem, nem panaszkodom, nem szoktam; igazán jól érzem magam a pillanatnyi helyzetemben, mondhatni, hogy még a nehézségeket is szeretem.)
Úgy lettem megteremtve (értsd felnevelve), hogy büszkén álljak szembe a kihívásokkal és „még azért is” megcsináljam azt, amit kell/akarok. Erősnek és harcosnak neveltek, amiből hajlamos vagyok a könnyebbség, lustaság illetve érthetetlen okok és gének miatt, alábbhagyni. Csúnyán és visszataszítóan hangzik, tény, de vállalom és dolgozom rajta. Egy valami a határ, ami mindig felébreszt (sajnos későn és fájóan), az, ha ezzel bántok. Akaratlanul persze, de akkor is. Amint azt már sok könyvben is olvastam, az életünknek nem szenvedő alanyai, áldozatai vagyunk, hanem alakítói, teremtői. Tudatosan, öntudatosan élni és cselekedni… nem úgy általában, nem úgy összességében, hanem percről percre. Adott egy ember és adott egy élet, ennyit mindenki alapjában véve kap. A többi meg már rajtunk múlik.

A jéghegy csúcsán nincs szédülés

Szösszenetek pisszenése hosszú éjszakákon át,
Izgalmasan s varázslattal járják át a lényem minden kis zugát.
Ragyogással takarózás, hold és fény és csillagok,
Szembogarak sötét képe a semmiben felragyog.

Napsütéses ébredések, kockacukros kávés reggel,
Üvegpohár, törékenység, repüléssel s végtelennel.
Kristálytiszta ragyogás, esőcseppes fénytörés;
Tudod, a jéghegy csúcsán soha nincs szédülés;
Hisz, vonz a mély és vonz a kékség,
Mert egyetlen egy cseppként lenni, az is igazi érték.

Illúzió. Mosoly. +

"A civilizáció körüli fontoskodással, munkával töltött élet tökéletesen értelmetlen, vagyis abszurd. Azért abszurd, mert a világ nem reagál arra a követelésünkre, hogy értelmes legyen. Ezért legalább erkölcsi kötelességünk öklünket rázni erre a süket világra. Valahogy ki kell fejeznünk, hogy ennyivel tartozunk az emberi méltóságunknak, illetve mindössze ebből áll az emberi méltóságunk. S ha ez a dühöngés gyerekesnek tűnik valakinek, még mindig ott van az irónia, amikor sokértelmű mosollyal tekintünk vissza erre az értelmetlenséggel szembeni értelmetlen dacra. " Popper Péter

Néhány hónappal egy korábbi bejegyzésem megszületése után olvastam a fenti sorokat. Visszaigazoló, találó és milyen igaz... :-)