Esik. Már órák óta. De nem rendesen, csak olyan alig látható és érezhető esőcseppek hullanak rád, egy-egy hópephely formájában, és meg sem érzed őket. Csak azokat észleled, amelyek a szempilládon akadnak fennt, amelyek az orrod hegyére esnek. Mosolyogsz rajtuk, hiszen milyen viccesen is néznek ki, és te is viccesen nézel ki, ahogy kancsal tekintettel az orrod hegyén levő olvadozó hópelyhet, vagy az orrodról lefolyó esőcseppet figyeled. És el-el szórakozva az ilyen eltévedt, vagy éppen célt ért, esőcseppeken, illetve hópelyheken, észre sem veszed, hogy csurom vizes lettél. Mert az eső csak alig hullott, esőnek sem nevezhető, a hópelyhek csak estek, igazi havazástól messze álltak még. Szóval, ezek a természeti elemek, ezek az apró, jelentéktelennek tűnő valamik csak szálltak alá a magasból, nem érdekelvén őket, nem is számítva nekik, hogy honnan jönnek, hova mennek, hogy épp kinek az orrára hullanak, csak estek. Alattuk, majd fölöttük, csak zajlott az élet. Járkáltak az emberek, burrogtak az autók, kiabáltak a gyerekek, elgondolkozott, munkából hazatérő emberek siettek el, az iskolabusz érkezett, majd hajtott tovább, rengeteg apróságot hagyva a buszmegállóban, akik az esőernyőjükkel ügyetlenkedtek mielőtt ők is belevegyületek a tömegbe. És mindenki csak ment, rohant, sietett, haladt, sétált valamerre. De te csak álltál. Mások mulasztását bepótólva, csak álltál, figyelted a tömeget, figyelted az embereket, a furábbnál furább személyeket, figyelted, ahogyan zajlik az élet még egy ilyen borús, esős napon is. És ők észre sem vesznek téged. Nem látják ahogyan csak állsz és nézed őket, ahogyan figyeled mozdulataikat, cselekedeteiket, ábrázatukat, észre sem veszik, ahogyan elmélkedsz az eső vagy hó jelenségén, ahogyan mosolyogsz az orrod hegyén levő hópelyhen, melyet mások csak bosszúsan sepernek le onnan. Mert ők csak mennek, rohannak, meg sem állnak soha, semmiért. És ez nem jó. De te is ezt teszed, máskor te is sietsz valahova, máskor te is csak rohansz tovább, és talán olyankor másvalaki figyel téged. Akkor ő áll és „csodálja az emberiséget”. De most rajtad a sor. Most te teszed ezt, te teheted ezt, senki más. Tudod, hogy most csak te állsz és te figyelsz. Most te vársz. Mert lényegében azért vársz, mert Őrá vársz. Azért nézed a tömeget, hogy vajon nem ő érkezik-e. És nem. Már régóta állsz és vársz, de ő sehol. Próbáltad saját figyelmedet is elterelni, a gondolataid közül kiűzni azt a már fájó és bántó gondolatot, hogy nem jön el. Csak nézted a tömeget, az embereket, a rohanást, az életet, hiszen addig is nem rá gondoltál, nem arra gondoltál, hogy úgysem jön el, hogy újra hazudik. Mert újra hazudott. Nem jött el. Elindulsz te is. Bevegyülsz a tömegbe. Te is csak méssz. Nem figyelsz a környezetedre, nem érdekelnek az apró, jelentéktelennek tűnő dolgok, a hópelyhek, mert minek azok ha Ő úgysem jött el?
