Még mindig gyerek, még mindig Mikulást vár! (még akkor is ha nem irt levelet neki:P ) :D
2010. december 5., vasárnap
Illúzió. Mosoly.
Fénytörések illúziója és csalás látszata boldoggá tesz, mert ilyenek vagyunk, mi emberek. Ha belegondolunk, hogy sok-sok C és H különleges kombinációjából egy szervesnek nevezett mély sötét színű valamit majszolunk és boldoggá tesz az az 5 betű, amivel könnyedén jellemezhető: csoki. Fel sem mérjük, hogy mi is mennyire lebonthatók vagyunk. A milliónyi 0 és 1 egymásutániságából létrejött végtelen mennyiségű kép, hang és minden más aligha valódi és kézzelfogható dolgok virtuális világába zárkózva éljük mindennapjainkat. A szomorú, hogy ez mind mind csak illúzió. Blamáljuk vagy imádjuk a gépeket, viszont másodpercek töredéke alatt megszámlálhatatlan mennyiségű elektromos áram fut végig testünk láthatatlan részein. Fennakadni időjáráson én politikán, amikor a velünk történő, legalapvetőbb dolgok súlyosságát sem értjük. Hát nem ironikus?!
Nem tudjuk megmondani, hogy kik és mik vagyunk, de fájdalmas, hogy sokakat nem is érdekel. Az egó küszöbét sem tudjuk túllépni, viszont „végtelen” és „vég” szavakkal dobálózunk, ezek igazán foglalkoztatnak, holott azt sem tudjuk mit takarnak tulajdonképpen. Nagy szavak, kis emberek… Ijesztő, amit „művelünk”.
Állítjuk, hogy lelkünk másik fele a világ valamelyik pontján létezik és vár reánk, fejvesztve rohanunk bele minden banális lehetőségbe, amivel közelebb kerülhetünk hozzá. És/Vagy foggal-körömmel kapaszkodunk a mellettünk levő személybe, azt hazudva önmagunknak, hogy boldogok vagyunk, de azt sem tudjuk, mi az a lélek vagy boldogság vagy egyáltalán, hogy mi az, amit valakiben illetve valakiből akarunk (hogy ne mondjam azt, hogy szeretünk). Mi emberek át vagyunk verve, meg vagyunk bűvölve, sőt, talán még be is programozva. Fájdalmasan és rémisztően hangzik és persze nem kicsit viccesen is lehet mindez bizonyos szemszögből.
Maradj csak csendben és nézz körbe, hallgatózz egy kicsit… Igen, a félig tele pohár az a csendet észleli, de a félig üres (vagy inkább a reális 50%) az a sistergést, a mindenség sziszegését, a káoszt hallja. Én ezt hallom. Mosolygok. Igen, boldoggá tesz, amikor azt hallom, mert tudom, hogy olyankor nem vagyok benne. Olyankor érzem, hogy több vagyok egy zizegő fejetlen valaminél és ez még valami értelmeset is szülhet. Ilyenkor látok. Látom a mindent és a semmit, illetve néhány hasonló alakot, mint én, akik ugyanúgy állnak, néznek és hallgatóznak, felismerve ugyanúgy ezt a lehetetlenséget. Ilyenkor tudom és érzem, hogy nem vagyok egyedül ezen a világon, vagy legalább ebben a pillanatban nem. Mosolygok.
:-)
Nem tudjuk megmondani, hogy kik és mik vagyunk, de fájdalmas, hogy sokakat nem is érdekel. Az egó küszöbét sem tudjuk túllépni, viszont „végtelen” és „vég” szavakkal dobálózunk, ezek igazán foglalkoztatnak, holott azt sem tudjuk mit takarnak tulajdonképpen. Nagy szavak, kis emberek… Ijesztő, amit „művelünk”.
Állítjuk, hogy lelkünk másik fele a világ valamelyik pontján létezik és vár reánk, fejvesztve rohanunk bele minden banális lehetőségbe, amivel közelebb kerülhetünk hozzá. És/Vagy foggal-körömmel kapaszkodunk a mellettünk levő személybe, azt hazudva önmagunknak, hogy boldogok vagyunk, de azt sem tudjuk, mi az a lélek vagy boldogság vagy egyáltalán, hogy mi az, amit valakiben illetve valakiből akarunk (hogy ne mondjam azt, hogy szeretünk). Mi emberek át vagyunk verve, meg vagyunk bűvölve, sőt, talán még be is programozva. Fájdalmasan és rémisztően hangzik és persze nem kicsit viccesen is lehet mindez bizonyos szemszögből.
Maradj csak csendben és nézz körbe, hallgatózz egy kicsit… Igen, a félig tele pohár az a csendet észleli, de a félig üres (vagy inkább a reális 50%) az a sistergést, a mindenség sziszegését, a káoszt hallja. Én ezt hallom. Mosolygok. Igen, boldoggá tesz, amikor azt hallom, mert tudom, hogy olyankor nem vagyok benne. Olyankor érzem, hogy több vagyok egy zizegő fejetlen valaminél és ez még valami értelmeset is szülhet. Ilyenkor látok. Látom a mindent és a semmit, illetve néhány hasonló alakot, mint én, akik ugyanúgy állnak, néznek és hallgatóznak, felismerve ugyanúgy ezt a lehetetlenséget. Ilyenkor tudom és érzem, hogy nem vagyok egyedül ezen a világon, vagy legalább ebben a pillanatban nem. Mosolygok.
:-)
2010. október 10., vasárnap
Hurrikán
Színek az éjben, szembogarak a képben,
Rózsaszín felhő helyett csíkos-zokni az égben.
A fülemben lehelet, még a hideg is kiráz,
Alvós macit húz magához a Hipnotizőr Király.
Levélként, ágként s majd faként létezni,
Imádok Veled igen igen messze repülni.
De hurrikán érzése söpör most bennem,
Míg mosolyogva búcsúzom, hagyva hogy menj, elmenj.
Rózsaszín felhő helyett csíkos-zokni az égben.
A fülemben lehelet, még a hideg is kiráz,
Alvós macit húz magához a Hipnotizőr Király.
Levélként, ágként s majd faként létezni,
Imádok Veled igen igen messze repülni.
De hurrikán érzése söpör most bennem,
Míg mosolyogva búcsúzom, hagyva hogy menj, elmenj.
2010. október 7., csütörtök
Kellett idő
Kellett idő... Nem eseményekre várni, nem gondolkozni, hanem kellett idő élni, felhőtlenül, pörögve ("hát igen, te mindig pörögsz"), nem hagyva időt unatkozásra, semmittevésre, írogatásra (a félreértések elkerülése végett, most sem vagyok tele unalmas és/vagy üres percekkel, viszont most az érzés van meg, hogy írni akarok, hogy írnom kell). Kiéltem magam a nyáron, élményeket, tapasztalatokat, arcokat, képeket gyűjtöttem, folyamatosan feldolgoztam és most készen vagyok arra, hogy kiadjak magamból valamit.
Az egyetem (tényleges egyetemre járós időszak) befejeztével „letettem a lantot”. Begubóztam a szobámba és nap, mint nap ugyanazt csináltam 4 héten keresztül. Ijesztően hangzik így visszatekintve. De jó volt, olyan értelemben, hogy feszegettem a saját határaimat és most már rájöttem, hogy azt is ki tudom bírni. Amikor, más mondja, hogy „az ember sok mindent kibír”, meg hogy „ez még mindig csak habos torta, ahhoz képest, ami ezután jön”, furcsa, mintha nem is hinném el, pedig igazán hihető. Mondom, hogy elhiszem, meg sűrűn bólogatok, de abban a percben másra sem tudok gondolni, minthogy összeszorított foggal koncentrálok arra, hogy valahogy túl legyek rajta. De közben is lehetett élni, lehetett élményeket gyűjteni, mivel minden apróság, ami nem az egész napi megpróbáltatásokkal kapcsolatos, igazán nyomot hagyott. (Imádok sebességgel száguldani, imádom sötétben fürdeni, imádok autóra kifeküdve csillagokat nézni.) Én akkor is szeretek élni, amikor tanulnom kell!
Majd hazamentem. Újra otthon voltam, újra gyerek voltam, újra aludhattam, bulizhattam, kocsmázhattam, okosodhattam, barátaimmal lehettem. Mintha 3 hónapra visszakaptam volna teljes egészében az eddigi életem! Ugyanazok az emberek, ugyanazok a helyek, ugyanaz a minden és mégis teljesen más. De mindenképpen jó és szeretem. Megélhettem azt, hogy tartanak valamire, hogy nem néznek senkinek és szívesen tanítanak. Én pedig annál szívesebben és nagy lelkesedéssel tanultam, szívtam magamba minden apró mondatot, látványt, embert. Segített, erőt adott, hogy kitartsak, hogy még jobban ezt akarjam csinálni. Szeretem a kórház minden négyzetméterén érezhető „kórház szagot”, szeretem a fehér ruhákat, a zöldeket, a futást, a gondolkodást, a tudást. Egy kicsi, kezdő és nagyon minimális tudással rendelkező valakinek éreztem magam, akinek lehetőség adatott meg. Lehetőséget adtak, látni, nézni, tanulni. Ezt használtam ki a nyáron, úgy érzem maximálisan.
Másrészt meg boldog voltam. Igazán boldog és igazán egész nyáron! De ez már nem a blog témája, ez nem ide tartozik.
Visszatértem ebbe a világba, más város, mégtöbb tennivaló, élnivaló, írnivaló.
Az egyetem (tényleges egyetemre járós időszak) befejeztével „letettem a lantot”. Begubóztam a szobámba és nap, mint nap ugyanazt csináltam 4 héten keresztül. Ijesztően hangzik így visszatekintve. De jó volt, olyan értelemben, hogy feszegettem a saját határaimat és most már rájöttem, hogy azt is ki tudom bírni. Amikor, más mondja, hogy „az ember sok mindent kibír”, meg hogy „ez még mindig csak habos torta, ahhoz képest, ami ezután jön”, furcsa, mintha nem is hinném el, pedig igazán hihető. Mondom, hogy elhiszem, meg sűrűn bólogatok, de abban a percben másra sem tudok gondolni, minthogy összeszorított foggal koncentrálok arra, hogy valahogy túl legyek rajta. De közben is lehetett élni, lehetett élményeket gyűjteni, mivel minden apróság, ami nem az egész napi megpróbáltatásokkal kapcsolatos, igazán nyomot hagyott. (Imádok sebességgel száguldani, imádom sötétben fürdeni, imádok autóra kifeküdve csillagokat nézni.) Én akkor is szeretek élni, amikor tanulnom kell!
Majd hazamentem. Újra otthon voltam, újra gyerek voltam, újra aludhattam, bulizhattam, kocsmázhattam, okosodhattam, barátaimmal lehettem. Mintha 3 hónapra visszakaptam volna teljes egészében az eddigi életem! Ugyanazok az emberek, ugyanazok a helyek, ugyanaz a minden és mégis teljesen más. De mindenképpen jó és szeretem. Megélhettem azt, hogy tartanak valamire, hogy nem néznek senkinek és szívesen tanítanak. Én pedig annál szívesebben és nagy lelkesedéssel tanultam, szívtam magamba minden apró mondatot, látványt, embert. Segített, erőt adott, hogy kitartsak, hogy még jobban ezt akarjam csinálni. Szeretem a kórház minden négyzetméterén érezhető „kórház szagot”, szeretem a fehér ruhákat, a zöldeket, a futást, a gondolkodást, a tudást. Egy kicsi, kezdő és nagyon minimális tudással rendelkező valakinek éreztem magam, akinek lehetőség adatott meg. Lehetőséget adtak, látni, nézni, tanulni. Ezt használtam ki a nyáron, úgy érzem maximálisan.
Másrészt meg boldog voltam. Igazán boldog és igazán egész nyáron! De ez már nem a blog témája, ez nem ide tartozik.
Visszatértem ebbe a világba, más város, mégtöbb tennivaló, élnivaló, írnivaló.
2010. június 1., kedd
Kosztolányi Dezső, Akarsz-e játszani
(...)
"Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
Játékban élni, mely valóra vált?"
(...)
"Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
Játékban élni, mely valóra vált?"
(...)
2010. május 24., hétfő
gyerek
Ragyogó napsütés, „jön a nyár” érzés, szabadság, tudásvágy, madárcsicsergés, ölelések és sok sok mosolygás… Én még mindig gyerek vagyok!
2010. május 4., kedd
Újra életben! :-)
Újra életben!
Amikor szomorkodom csendben vagyok és hallgatok; tűnődöm illetve kritizálva figyelem a világ minden egyes megnyilvánulását.
Mostmár újra boldog lettem. Tulajdonképpen magam tettem azzá! Képes voltam puszta megelégelésből és józan eszű gondolkodásnak köszönhetően mérlegelni, dönteni és újra erőssé, boldoggá vagyis: önmagammá válnom! Vissza a mindennapok mosolygós valójába - süthet a nap a szemembe, fújhatja a szél a hajam, nevethetek mindenen :-)
Amikor szomorkodom csendben vagyok és hallgatok; tűnődöm illetve kritizálva figyelem a világ minden egyes megnyilvánulását.
Mostmár újra boldog lettem. Tulajdonképpen magam tettem azzá! Képes voltam puszta megelégelésből és józan eszű gondolkodásnak köszönhetően mérlegelni, dönteni és újra erőssé, boldoggá vagyis: önmagammá válnom! Vissza a mindennapok mosolygós valójába - süthet a nap a szemembe, fújhatja a szél a hajam, nevethetek mindenen :-)
2010. április 18., vasárnap
2010. április 8., csütörtök
Fellapoztam a múltam.
Kíváncsian és izgatottan. Nézelődtem a régi dolgaim között, meglestem a rég látott fotókat, felidéztem bizonyos eseményeket. Kinyitottam a régi szekrényem; mint a filmekben: minden ugyanolyan, ugyanott és ugyanúgy. Nem mondom, hogy felejtettem, hisz tényleg nem. Csak egyszerűen nem volt annyi időm illetve lehetőségem emlékezni, hogy úgy éljem át a régi dolgokaz, ahogy szeretném és ahogy azok megérdemelnék. Minden apró tárgyon, minden régi fényképen, minden leírt mondaton mosolygok és jól esik. Nem olyan nagy múlt és nem is tudom miért olyan furcsa ez, de jól esik visszatérni. Bármikor visszajönnék régi életembe… Nem bántam meg amiket és ahogyan cselekedtem, boldogan tekintek vissza az összes parányi cselekedetemre illetve azok következményére és az általuk kiváltott érzésekre.
Most értettem meg igazán, hogy változik. Mindig és minden változik. Én is, de főképp az életem. Gyökerestől. De büszkén jelentem ki, hogy akármikor szívesen tekinten és lépek vissza eddigi életembe, hogy ha kell, folytassam onnan ahol abbahagytam ezelőtt néhány hónappal.
Ha szembeállna velem valaki és azt mondaná: „Tessék, itt a lehetőség: kezdd újra az egészet, éldd újra az életed és tedd másképp, amiket elrontottál!”. Elutasítanám!! Úgy éltem (és ezentúl is úgy akarok illetve fogok!), hogy nem bántam meg semmit; se jót, se rosszat, se kellemest, se kellemetlent, tényleg semmit. Akkor is szerettem élni és most is imádok. Nagyobb kaliberben, több kockázattal és egyre növekvő felelősséggel a vállamon állok elébe a holnapnak.
Most értettem meg igazán, hogy változik. Mindig és minden változik. Én is, de főképp az életem. Gyökerestől. De büszkén jelentem ki, hogy akármikor szívesen tekinten és lépek vissza eddigi életembe, hogy ha kell, folytassam onnan ahol abbahagytam ezelőtt néhány hónappal.
Ha szembeállna velem valaki és azt mondaná: „Tessék, itt a lehetőség: kezdd újra az egészet, éldd újra az életed és tedd másképp, amiket elrontottál!”. Elutasítanám!! Úgy éltem (és ezentúl is úgy akarok illetve fogok!), hogy nem bántam meg semmit; se jót, se rosszat, se kellemest, se kellemetlent, tényleg semmit. Akkor is szerettem élni és most is imádok. Nagyobb kaliberben, több kockázattal és egyre növekvő felelősséggel a vállamon állok elébe a holnapnak.
2010. április 6., kedd
:))))
Minden rendben es happy, mielott a kerdes megszuletne valaszolok: jol vagyok, a leheto legjobban azt hiszem, de vlh eleg volt most egy kicsit a megfontoltsagbol. Tudom es beismerem, jo az es kell is, de most nem. Egybefolyik az elmult egy hetem, mindent csinalok, levegot is veszek, esemenyt esemenyre halmozok, ejszakakat nappalla turmixolok, nevetek, crazy dolgokat teszek, ekezetek nelkul irok es roviditve, osszenemhangolhato dologokat egyeztetek ossze, mosolygok a semmin, szomorkodom elore es remelhetoleg foloslegesen, nem fesulkodtem egy joideje, nem erdekelt a telefonom, nem tudom a pontos idot, jollaktam a kedvenc sutemenyeimbol, annyit aludtam amennyit csak birtam, semmittettem, agyongyambasztam ket bolond kutyat, esoben szaladtam, nyakig saros lettem... porgok tovabb :D
2010. március 26., péntek
És egyszer csak meglátod...
Csak méssz az utcán, ülsz a teremben, utazol vagy éppen tombolsz és egyszer csak meglátod… Nem tudod ki az, nem tudod honnan jött, nem tudod hova megy, mit csinál vagy mi köze van ehhez az átláthatatlan egészhez, de tudod hogy megjelent veled egy légkörben és ez valamit kiváltott belőled. Legyen az szívdobbanás, undor, idegesség, kíváncsiság vagy hihetetlen melegség… ott a lelked mélyén, érzed, hogy jól esett. Mintha a levegő részecskéi vibrálni kezdenének, vakító reflektorfények világítanak rá míg te a sötétben kuksolva, arcod pírjában elbújva fedezed fel a jelenléte okozta kavarodást . Ami benned történik érthetetlen illetve felfoghatatlan, és mégis tartalmaz valami furcsán kellemes melegséget, mely egy konkrét és határozott elhatározást vált ki belőled: „akarom”.
Lételem
Nincs az az apró érzés vagy pillanat, mely nem hagy bennem valamit. Bármily kis és jelentéktelen is, számomra minden fontos. Szeretem igazán átérezni a nagy eget mozgató eseményeket és szeretem észrevenni azt a sok-sok parányi valamit ami, annyira észrevehetetlenül és fenekestül felfordítja az életem.
Mondtam már, hogy szeretek élni? Szeretem magamba szívni végre a nap melegét, még akkor is ha közben jéghideg szél bújik a bőröm alá. Izgalommal tölt el és mindenféle vágyakozással az élet minden egyes részlete, ami után sóvárgok. Imádom érezni, hogy akarnak, de nem mernek.
Létfontosságú elemem, hogy szerethessek és szeressenek. Leülök és körbenézek a körülöttem lévő mindenségre. Furcsa. Érthetőnek tűnik és mégis annyira idegen minden és mindenki. Amilyen közel van minden, oly távoli egyben. Elbűvöl ez a kettősség, megfognak az ellentétek, az ellentmondások és az ellenségek. Minden, ami mellettem van, szembefordul velem, mindenki aki mellettem egyszer csak eltűnik. Foggal-körömmel kapaszkodom magamba, mosolygok és megyek tovább az utamon.
Mondtam már, hogy szeretek élni? Szeretem magamba szívni végre a nap melegét, még akkor is ha közben jéghideg szél bújik a bőröm alá. Izgalommal tölt el és mindenféle vágyakozással az élet minden egyes részlete, ami után sóvárgok. Imádom érezni, hogy akarnak, de nem mernek.
Létfontosságú elemem, hogy szerethessek és szeressenek. Leülök és körbenézek a körülöttem lévő mindenségre. Furcsa. Érthetőnek tűnik és mégis annyira idegen minden és mindenki. Amilyen közel van minden, oly távoli egyben. Elbűvöl ez a kettősség, megfognak az ellentétek, az ellentmondások és az ellenségek. Minden, ami mellettem van, szembefordul velem, mindenki aki mellettem egyszer csak eltűnik. Foggal-körömmel kapaszkodom magamba, mosolygok és megyek tovább az utamon.
2010. március 24., szerda
Te magad
Élet. Energia. Fények. Hangok. Érzések. Minden minden pezseg. Éjszakai pörgés, csak becsukod a szemed és élvezed a zenét. Minden percet kihasználsz. A dallam megfog és a dalszöveg minden egyes szava elvarázsol, annyira igaz. Tombolhatsz végre, nem törődve azzal, hogy ki az, aki ott van vagy ki az, aki nincs. Vannak emberek, de mégsem. Ez benned játszódik le. Elengeded magad és igazán megéled a percet. Kívülről nem értik, nem látják át, hogy mi folyik benned. A so what érzéssel kezdve az érintésig a gumicukron keresztül a this is the enddel befejezve mindent újraélhetsz vagyis… újra élhetsz. Érzed, hogy élsz, hogy villognak a fények, hogy ordít a zene, lökdösnek az emberek, száll a hajad, ver a szíved, szorít valami ott legbelül. Részben jó, részben nem. Akkor jó volt és most az kellene újra… pedig most nem az, nagyon nem, viszont újrajátszhatod. Sőt, akár még arra is rájöhetsz, hogy jó ez így. Minden jó így, akár kellemesen, akár kellemetlenül, akár boldogan, akár nem, így szereted ezt az egész mindenséget. Kezdesz fellélegezni és beletörődni abba, amibe talán már rég bele kellett volna, kezd boldoggá tenni az élet így, ahogy van. Szereted minden egyes légvételed energiával feltölteni, szereted látni a körülötted levőket, szereted érezni az embereket, szereted a sok idegen ismerős közelségét érezni, szereted, hogy mégis oly távol vannak tőled, szereted látatni az igazi éned azzal, aki megérdemli és akit érdekel, szeretsz szeretni és szereted a külsőd rejtekéből nézni mindazt ami körülötted, illetve veled történik. Nincs forgatókönyv s nincs súgó, élesben forgatod önmagad filmjét.
Másnap felkelsz és végigsétálsz az utcán, a hajadba fúj a szél, ragyogó napsugarak próbálnak elvakítani, érzed az új, a friss és az öröm illatát. Újjászülettél. Te magad vagy…
Másnap felkelsz és végigsétálsz az utcán, a hajadba fúj a szél, ragyogó napsugarak próbálnak elvakítani, érzed az új, a friss és az öröm illatát. Újjászülettél. Te magad vagy…
2010. február 26., péntek
Érezni akarlak
Csak feküdj ide mellém és nézz a szemembe,
dugd ide az orrod és fogd a kezem a tiedbe.
Érezni akarlak, tudni, hogy itt vagy,
illatok, hangok, részecskék és képek, ez itt mind-mind csak te vagy.
Nem kötlek meg s nem mondom, hogy maradj,
tied a döntés, hogy azt tégy, ami igazán te vagy.
Ha akarsz akarlak, ha kívánsz kívánlak,
de ne hagyj cserben kérlek, ha majd érzed, hogy imádlak.
dugd ide az orrod és fogd a kezem a tiedbe.
Érezni akarlak, tudni, hogy itt vagy,
illatok, hangok, részecskék és képek, ez itt mind-mind csak te vagy.
Nem kötlek meg s nem mondom, hogy maradj,
tied a döntés, hogy azt tégy, ami igazán te vagy.
Ha akarsz akarlak, ha kívánsz kívánlak,
de ne hagyj cserben kérlek, ha majd érzed, hogy imádlak.
Még egy perc...
"Még egy perc, átölelsz
De el nem érlek már
Még egy perc, néma vers
Több idő nem jár
Ennyit ér, most véget ér,
Súgd, hogy messze hív egy jel!
Te bennem élsz, de szíved mást felel
Búcsúzz el…"
De el nem érlek már
Még egy perc, néma vers
Több idő nem jár
Ennyit ér, most véget ér,
Súgd, hogy messze hív egy jel!
Te bennem élsz, de szíved mást felel
Búcsúzz el…"
2010. január 27., szerda
A jövőd éled
Minden érzés és pillanat
csak jön és megy,
de igazán benned
szinte semmi sem marad.
Sodor az élet,
változik minden,
kapaszkodj magadban
és élvezd, hogy élhetsz.
A tegnap már régmúlt,
a nemrég az főleg,
figyeld a percet,
a jövőd éled.
csak jön és megy,
de igazán benned
szinte semmi sem marad.
Sodor az élet,
változik minden,
kapaszkodj magadban
és élvezd, hogy élhetsz.
A tegnap már régmúlt,
a nemrég az főleg,
figyeld a percet,
a jövőd éled.
2010. január 17., vasárnap
Ez az amit szeretek csinálni
Reggel. Álmosságom és az „ágyban akarok maradni” érzésem ellenére frissen ébredek. Agyam tiszta, lelkem nyugodt, igazán arra alkalmas nap. Lefőzöm a kávém, elkészítem a tejszínhabot, megcsinálom a mézes különlegességem, lekuporodom a székre és elfilozofálgatom. Jó ez így. Egy dolgom van, amihez most kedvem és energiám is van. Nekifogok. Félig kikapcsolok. Csak ömlik belém minden és én élvezem, jól esik, felemel és különlegessé tesz.
Ez az amit szeretek csinálni és kész.
Ez az amit szeretek csinálni és kész.
Pillanat...
Sötét és este. Csak fekszel és tűnődsz. Bedugod a füled, zene kiabál. A szíved dobog; nem is… inkább zakatol, a lélegzetvételeid egyre gyorsabbak. Behunyod a szemed és csak hallgatsz. Képek jelennek meg… Havazás, tél, sétálóutca, sárga fények, sok-sok lámpa, arcodra eső óriáshópelyhek, hideg levegő, szél, dobolás, ölelés és csók. Újabb kép… kávé, tejszínhab, nevetések, bolondság, jó vele. Váltás… meleg, házikó, kályha, tűz, hiányzik. Érzések, élmények, mosoly és öröm. Ennyi.
Walt Whitman - BÁRKI is légy, aki most a kezedben tartasz
BÁRKI is légy, aki most a kezedben tartasz,
Egy apróság híján minden kárba vész,
Időben szólok, mielőtt jobban megismersz,
Én nem olyan vagyok, mint hitted, nagyon más.
Ki az a férfi, aki követőm lenne?
Ki indulna el szenvedélyeim nyomába?
Az út veszélyes - az eredmény bizonytalan, s lehet akár végzetes is;
Minden mást fel kellene adnod - bennem látva az egyetlen igaz Istent,
Ám még így is fárasztó lenne és soká tartana, hogy felfedezz,
Meg kellene tagadnod mindent, amit addig az életről vallottál
és mindenkit, aki nyugalmat adott;
Ezért inkább hagyj itt, ne vesződj tovább énvelem
- Vedd le a kezed a vállamról,
Tegyél le, és indulj utadra.
Egy apróság híján minden kárba vész,
Időben szólok, mielőtt jobban megismersz,
Én nem olyan vagyok, mint hitted, nagyon más.
Ki az a férfi, aki követőm lenne?
Ki indulna el szenvedélyeim nyomába?
Az út veszélyes - az eredmény bizonytalan, s lehet akár végzetes is;
Minden mást fel kellene adnod - bennem látva az egyetlen igaz Istent,
Ám még így is fárasztó lenne és soká tartana, hogy felfedezz,
Meg kellene tagadnod mindent, amit addig az életről vallottál
és mindenkit, aki nyugalmat adott;
Ezért inkább hagyj itt, ne vesződj tovább énvelem
- Vedd le a kezed a vállamról,
Tegyél le, és indulj utadra.
Élj!
Gyerünk, mozdulj, mintha élnél!
Nem elég csak mutatni, hogy mintha, kicsit;
sugározd, hogy nagyon: pezsegj, pörögj, érezz, szeress!
Rezonálj a világ összes részecskéjével,
vedd át a másokban lévő pezsgést
és mozgasd meg a mozdulatlanságot.
Legyen ez a te feladatod!
Élj!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)