Csend

Csend van. Rémisztő, emberfeletti csend. Kint is. Fénylő, ragyogó napsütés, megsüketít, kék ég, elvakít, sehol egy felhő, sehol egy madár, tiszta és üres ősziesen nyári égbolt. A szél nem fúj, nincs susogás, nincsen semmi nesz, sem falevelek, sem fűszálak, sőt még emberek zaját sem hallani. Félelmetes, hátborzongatóan elvarázsol, valahogy jó, de mégis fura, túl csendes. Bent is. Nem fő étel, nem rotyog kávé, nem pezseg víz, nem zúg semmi. Még a telefon sem, egy árva nyekkenést, pisszenést, csipogást vagy rezgést sem képes kiadni. A világ elnémult. Csak valami energiák áramlanak, be vagy ki belőlem, vagy ezt hívják a csend hangjának? Kiabál és kapálózik, meg akar szólalni, de nem tud. Sok mázsás takaróként dobták a világra a szótlanságot, hangtalanságot, nesztelenséget; kontrollálhatatlan némaság a gondolatok ordító világában... Hallgasd!

Kiábrándult, de még mindig bizakodó

Kiábrándító világot élünk, kiábrándító és szép, de mégis, inkább kiábrándít. Az a csöppnyi időszakos öröm, az az őszintén boldog pillanategyveleg, amit átélek, hmm… boldoggá tesz. Merem azt mondani, hogy boldog vagyok. Nem örökre, nem mindig, nem életem végéig, csak pillanatnyilag és ez mindig éppen elég. Eseménydús, össze-vissza, mindféle érzéssel és élménnyel teli időszakot tudok a hátam mögött (és előtt). Éreztem, hogy írnom kellene, de egyszerűen mindig annyira sok volt, hogy képetlen voltam rá. Gyorsabban kattogott az agyam, mint ahogy a kezem képes lett volna rá. Aztán meg egyre csak gyűlt és gyűlt minden, mindig egy fokkal nehezebb lett kiválasztani azt, amiről beszélni akarok. Most sincs semmi konkrét, csak egyszerűen életjel kell, egy kis zizegést akarok hallatni magamról. Nem fogok felsorolni, minden eddigi eseményhez egy bejegyzést mellékelni, nem fogok élménybeszámolókat és eseménynaplót írni, sajnálom. Azok nem ide valók, hiszen tökéletesen megvannak a fejemben. Ide valami művészien megmozgató, kába bizsergést előidéző, ölelésérzésekkel fűszerezett momentumok memoirjait akarom közzétenni, melyek talán mást is megérintenek. Szóval kiábrándító… A világnak megelőlegezett bizalmamból és pozitív hozzáállásomból zuhanok kifelé. Folyamatosan, lassan, egyre inkább távolodok. Nem akarok, küzdök ellene, mert nem áll szándékomban „gyűlöllek világ, utállak élet” tekintettel és lelki sérülten leélni az életem hátralévő részét, ettől nem lenne jobb. De akkor meg, miért kell folyamatosan minden egy tehetetlen állapotot hozó, „ez van, nincs mit tenni” helyzet irányába tartson?! Emberek sérülnek. Testileg, lelkileg, szellemileg, mindenféleképpen és nem áll fent a segítség lehetősége. Nem tudunk változtatni bizonyos dolgokon, akármennyire akarunk, akkor sem. Viszont végignézhetjük mások bukását, fájdalmát, összeomlását, szenvedését… Hurrá! Amikor boldogság, egyszerű és könnyű örömérzet kerül bennem (pontosabban kerítek, illetve teremtek magamnak), amikor meg merem kockáztatni, hogy kimondjam, hogy „nekem ez jó” és halvány sejtésem van arról, hogy útban vagyok, ha nem is valahonnan, és nem is valamerre, de legalább valami jó úton vagyok; ilyenkor emelt fővel, mosolyogva nézek körül és nem, nem sugárzik vissza semmi pozitívot a világ. Ez kiábrándulás! Idővel talán visszabillen a mérleg a másik oldalra (ha visszabillentem?), ha most a negatív irányába is mutat, mondjuk, legyen az a 101, a pozitív oldalon meg 100. Nem adom fel és vissza fogom tornászni a dolgokat a pozitív javára. Nem fogok besavanyodott, depresszív, lelki roncs lenni, mert nem éri meg; vannak abból éppen elegen. Nem válthatom meg a világot, eszem ágában sincs, de a sok mikroszkopikus vidámságból alig látható boldogságot és végül kézzel fogható örömöt tudok csinálni, bízom ebben! Bizakodom, hisz megvannak az apró örömeim (!), nem adom fel a boldogságot.