Mélyvíz

A szavakkal bánni nem tanultam meg, nem lesz belőlem sem író, sem a nagy igazságok kimondója. De mégiscsak tanultam ezt-azt az elmúlt év alatt. Megtanultam nőni (NŐ-ni...), nem lettem felnőtt és épeszű, közelsem, viszont legalább a folyamat kezdetét vette, így, ha nem is konkrét eredményt, de legalább különbséget látok.

Felfogtam és elfogadtam, hogy az emberek változnak, ki erre, ki arra, közelednek és távolodnak egymástól, van akit magam mellett tudhatok, van akit távol, van akiért kár, van akiért nem bánom. Csúnyán hangzik, tudom, de úgy érzem, hogy sajnos ez az igazság.

Undorító világot élünk és ezt nem láttam vagy nem akartam látni eddig. Viszont az utóbbi időben (ha tetszett, ha nem) elém terült a mindennapok kegyetlen valósága, amik ellen tenni nem tudok, egyszerűen meg kell tanulnom elviselni, átvészelni. Néha szeretnék kifutni a világból vagy csak elbújni egy kis zugába, nem tudni semmiről és csak úgy lenni, amíg lecsendesedik a vihar. Megszüntetni mindent mi érzelem illetve annak kiváltója, legyen az elő vagy élettelen.

A tehetetlenség álarca mögé bújva és az apró cselekedetek között elveszve ámulunk az előre nem-haladás nagy kérdéseire. Értetlen tekintet, szomorú jövőkép, bánatos jelen... hova visz ez, őszintén?

Az elmúlt hónapokban éreztem azt, hogy nem csak részese voltam életemnek, hanem alkotója is. Döntésekkel, cselekedetekkel és (néha csődbe ment) próbálkozásaimmal tettem azért, hogy a nagy álmokból megvalósítható tervek, majd kivitelezkető események váljanak. Mint mondják, az ütközik nehézségekbe és az bukik el, aki egyáltalán cselekedni próbál. Sikerült megéreznem mi az hogy kockáztatni, tévedni, jó illetve rossz úton elindulni, kijavítani a hibákat és kamatoztatni a jó döntéseket. (Ki gondolta volna, hogy lényegében a döntéshozás is ennyire nehéz tud lenni olykor...?)

Nagyon rövid idő leforgása alatt kiabálhatnékom támadt és visszavágytam a gondatlan, békés, védelmezett gyermeki világba, ahol az anyai szeretet szárnya alatt csendesen figyelhettem a szépnek ábrázolt és hitt világot. Büszkén tartottam magam ahhoz a döntésemhez, hogy én mindig gyerek maradok és továbbra is küzdök érte, viszont emellett meg kell tanulnom felnőttként gondolkozni és cselekedni, vagy legalább igazán jól álcázni ezt.

Éltem, láttam és tapasztaltam, a rendelkezésemre álló időhöz képest azt hiszem, hogy elég sokat, talán így hirtelen túl sokat is. Bedobtak a mélyvízbe... nem süllyedek, de kapálózom néha, szerencsém, hogy tanítottak úszni. Tehát továbbra is élek, látok és tapasztalok, és semmi szín alatt nem fogom feladni az előrehaladást és a tudatos önmagammá válást.

Ponyva

Jelenet és film, momentum és összkép: hátborzongató, felcsigázó és embertelen. Orvosi szemmel nézve veszélyes, bizsergető, viszont a maga nemében mégis csodálatos pillanat, ami másoknak brutálisan visszataszító látványt nyújt. Érzelemmentessége érzelmekkel keveredve titkon felcsigázza benned az embert, az istent... és a gyilkost. Képtelen vagy meghatározni az akció által kiváltott reakciódat: “egy lenből, kenderből szőtt erős durva vászon; olcsó eszközökkel hatásra törekvő, selejtes értékű, durva papírra nyomott prózai mű” formájában vászonra vetíti a nyomorúságosnak álltatott, drogos, átszellemült és bűnös életek mindennapjait, azt az üzenetet sugallva, hogyha netalán elmenekülnél unalmas szürkeségeid rácsai mögül, akkor valahol, a világ mélyebb pontjain, érdekesen bizarr történések mozgatják a nemhétköznapi személyek unalmasnak nem mondható, életveszélyes pillanatainak sokagását.

Érezd át, ahogy az érfal pukkanás után a sötéten pirosló vénás vér keveredik a fecskendőd tartalmával, majd napfény csillan a vér nemes színének árnyalatain, amint tested magába fogadja a vöröses folyadék egész tartamát és nyomtalanul eltűnik tested apró ki zugainak molekulái között.

I know the sun must set to rise :)

Oh, ohohohooh...
Ünnepi utóérzések, szessziós előérzések. De összességében jó, a maga csendességében és különleges sunyi módján szép tud lenni minden. "Semmi sem tökéletes", viszont meg lehet tanulni annak látni, vagy legalább elviselhetően bájosnak.
Életjel megadva, visszabújok az igazi életbe végtelennek tűnő rövid kis pillanataiba.

UI. Kiszabadulnék, akár egy egykerekűn, melegben és bolyhos elefántjelmezzben is. :)

Adagio

Juhász Gyula: Adagio

Úgy szálljon hozzád ez a dal,
Mint csillag fénye alkonyórán,
Szelíden,csöndesen mosolygván,
Te szép, te kedves, fiatal:
Úgy szálljon hozzád ez a dal.

S úgy szálljon hozzád ez a dal,
Mint hófehér galamb az estve,
Fáradtan enyhelyet keresve,
Míg csöndben zörren az avar:
Úgy szálljon hozzád ez a dal.

Ne legyen soha ez a dal
Búgó siráma bánatomnak,
Én hordozom csak, én tudom csak.
Sugaras, rózsás, fiatal:
Mint te, olyan épp ez a dal!  

Juhász Gyula: Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság, bolondság, ó de mégis
ne hidd, szívem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben,
és egész elhibázott életemben élsz,
és uralkodol örökkön, Ámen.

A nemérzések memoárja

Savanyúan igaz pillanatok szép emlékei. Azt hinnéd képtelenség, de mégis. Merészen vállalni és nem megbánni temetnivaló és “inkább meg sem történt volna” pillanatokat. Csalódni az emberekben, de mosolyogva őrizve a boldog momentumok sziporkázó sorozatát. Egyedüli valóságunk a múlbeli emlékeink képe, melyeket féltve őrzünk és fényezünk, ezeket nem veheti el senki, azokat az érzéseket nem változtathatja már meg semmi, még a téveszmék sem. Meg kell tanulni megtartani a jót, eldobni a rosszat, elengedni a nem nekünk valókat és keresni az újakat, akik még érdemelnek valami, talán egy esélyt. “Boldog emlékeinket őrzöm magamban, fanyar jelenünktől eltekintve. Feledem a valós képed, maradok a múltban, azzal a Veled, mely igazán megérdemli, hogy ott maradjak.“ Igen, az emberek elvesznek, eltűnnek és mindezekelőtt porrá zúzzák korábbi énjük képét, ordítva tépik ki lényük jellemét a másik szívéből, üvöltve kérnek, hogy feledj, hogy hagyd és hidd, hogy tévedés. Mosolyogva vágok vissza, nem hiszek az üvöltésnek, bár én magam is kiáltva próbálok levegőt kapni, de nem jön. Az állítólagos semmi, amit itt hagytál, fuldoklom tőle, a semmitől nem lehet, ez a valami megöl, levegőtlenné, képtelenné, hangtalanná és embertelenné tesz. Meztelenül, testtelenül és lélektelenül érezzük azt, amit igazából nem is érezhetnénk.