A nemérzések memoárja

Savanyúan igaz pillanatok szép emlékei. Azt hinnéd képtelenség, de mégis. Merészen vállalni és nem megbánni temetnivaló és “inkább meg sem történt volna” pillanatokat. Csalódni az emberekben, de mosolyogva őrizve a boldog momentumok sziporkázó sorozatát. Egyedüli valóságunk a múlbeli emlékeink képe, melyeket féltve őrzünk és fényezünk, ezeket nem veheti el senki, azokat az érzéseket nem változtathatja már meg semmi, még a téveszmék sem. Meg kell tanulni megtartani a jót, eldobni a rosszat, elengedni a nem nekünk valókat és keresni az újakat, akik még érdemelnek valami, talán egy esélyt. “Boldog emlékeinket őrzöm magamban, fanyar jelenünktől eltekintve. Feledem a valós képed, maradok a múltban, azzal a Veled, mely igazán megérdemli, hogy ott maradjak.“ Igen, az emberek elvesznek, eltűnnek és mindezekelőtt porrá zúzzák korábbi énjük képét, ordítva tépik ki lényük jellemét a másik szívéből, üvöltve kérnek, hogy feledj, hogy hagyd és hidd, hogy tévedés. Mosolyogva vágok vissza, nem hiszek az üvöltésnek, bár én magam is kiáltva próbálok levegőt kapni, de nem jön. Az állítólagos semmi, amit itt hagytál, fuldoklom tőle, a semmitől nem lehet, ez a valami megöl, levegőtlenné, képtelenné, hangtalanná és embertelenné tesz. Meztelenül, testtelenül és lélektelenül érezzük azt, amit igazából nem is érezhetnénk.