2009. november 20., péntek

Hullámzó köd takarja el arcodat


Megáll a járgány, ablakban látod meg magadat,

Majd hullámzó köd takarja el arcodat.

Fények… lámpák

Cseppek… könnyek

Nem látod értelmét lassan már semminek.


Mennek… mennek az emberek,

Ködben tűnnek el az élő képletek.

Látható köd gomolyog mindenhol,

s nézd, mindent láthatatlanná varázsol.

Sejted, hogy hol lehetsz, de igazán nem hat meg

Hagyod, hogy vigyenek az élettelen életek.


Egyetlen pillanat…

Figyelj!

Érzed a napsugarakat?


Szemedben könny ragyog,

Majd lepörög arcodon,

Végül szép csendben egy halvány mosoly felragyog.

Én vagyok az alfa

Van, hogy hiába, van, hogy megéri.
Sohasem tudhatod mi az, amivel kellene élni.
Élj a mának s a lehetőségnek,
Élj magadnak s az életnek,
Még akkor is, ha tudod, hogy egy légvételed sem hálálódik meg.

Ne gyötörd magad, gyötör más eleget,
Inkább könnyítsd meg legalább a saját perceidet.

Egyensúlyozz a tű hegyén
Sőt, még állj is meg rajta!
Magadtól függsz, ezt jól jegyezd, bármit mondjon is a falka;
Ami számít mindig a tény, hogy te légy önmagadnak az alfa.

Érzésem sorainak értelme csalfa,
Hisz magam sem tudom még mi az ómega s az alfa.
De keresem magamat, köztük kell legyek én magam is,
Pedig még azt sem tudom igazán mi az, mi igaz és számít.

2009. november 2., hétfő

Hazát keresők tízparancsolata

1.Ne zavard Isten álmát!
2.Minden városban adj pénzt egy koldusnak!
3.Tartózkodj a tömegtől!
4.Kedvesebb legyen a különös, mint a tiszteletre méltó!
5.Alázatosság, figyelem, nyitottság minden új iránt!
6.Tiszteld a régi mestereket!
7.Szakíts időt a zenére!
8.Asszonyt és italt ne utasíts vissza!
9.Hagyj jeleket magad után az úton!
10.Légy szerelmes az életbe!

(Földes László (Hobo))

Harcolunk

Harcolunk… mindig, mindig csak harcolunk. A különös csak az, hogy kivel, vagyis tulajdonképpen az, hogy mivel. A válasz meg is van rá, csak nehéz beismerni: az élettel.

Harcolj. Harcolj, míg megteheted, harcolj minden egyes percért, minden lélegzetvételért, minden örömkönnyért és minden szenvedésért. Harcolj, mert megéri. Megéri harcolni az életért. úgy a jóért, mint a rosszért. Kell, hogy tudjuk értékelni a jót, amit az által tudunk megtenni, hogy megéljük az ellentétét. Fáj. Igen, mindig fáj. Fáj, hogy újra meg újra szenvedni kell. De utána vagy egy pont, egyetlen pillanat, amikor azt mondhatod, hogy igen, megérte. Igen, megérte szenvedni és megérte harcolni. Csak el kell tudni érni azt a pontot, ki kell tudni bírni az addig tartó szenvedéseket. Az ember sok mindent kibír. Egy valami a kulcs: az akarat. kell akarni valamit, kell bízni abban, hogy elérhető és ki kell tartani mellette. Senki nem fogja megköszönni, senki nem tud igazán bíztatni, hogy tartsál ki, ha te nem akarsz. Akarnod kell, hogy megtörténjen valami és tenned is kell érte. Mindezeket csak és kizárólag magadtól várhatod el.

Végül pedig a legfontosabb, hogy szeress. Egyszer egy bölcs ember azt kívánta nekem „légy szerelmes az életbe”. Én elhittem és megfogadtam, akármennyire kemény és kegyetlen, szeretni kell, hogy van. Örülni kell, hogy van saját tulajdon, zűrös meg kegyetlen, de van életünk. Felfoghatatlan és elképzelhetetlen sok-sok mindent magába foglal, szerény emberi létünkkel nem tudjuk értékelni. Sőt, nem csak értékelni, de felmérni sem. Pedig annyi, de annyi mindennek örülhetnék minden egyes percben, és nemhogy nem tudunk örülni még észre sem vesszük. Semmit nem veszünk észre, pedig szép ez az élet, csak néha nagyon szörnyen mutatkozik meg.

2009. október 12., hétfő

Játssz!

Játszd el az életed, játszd el minden egyes percét. Minden-minden apró jelenet, esemény és jelenség csak játék. Gyerek szemmel kell nézni, ennyi az egész. Nézz mosolyogva egy szivárványra, örülj egy meggyes cukorkának, szeress a fűben hemperegni, imádd, ahogy a szél az arcodba csap a hintán. Élvezz minden egyes pillanatot az életedből. Vegyél mély lélegzetet a langyos őszi este levegőjéből, fürkészd boldogan a csillagos eget, csodáld meg a holdat és élvezd a tudás minden egyes milliomod részét, amit magadévá tehetsz. Mert a gyermek benned nem csak játszani akar, fel kívánja fedezni a világ minden egyes apró részletét, tudni akar mindent. A benned lévő gyermek tudásra éhes.

2009. augusztus 26., szerda

Követve a sínek útját

Hazafelé vezet az utad valószínűleg, de ebben sem vagy annyira biztos. Viccesen lépkedsz a síneken, egyik lábad teszed a másik után, ez egyértelmű. A fadarabok közötti távolság kisebb mint a normális lépésed hossza, de ugyanakkor két távolság már túlságosan nagy. Tehát egyesével veszed őket, kicsit boldogtalanul topogva egyikről a másikra. Ha egy másodperc erejéig nem nézel oda máris belebolondulsz, tehát komoran figyelve a lábadat lépkedsz tovább. Követve a sínek útját mégis elmerülsz a gondolataidban, holott agyad másik fele folyamatosan a lépteidet bírálja felül. A lépéseid egyenletes hangja, illetve a megnyugtató végtelenséget sugalló sínpárok elvezetik a gondolataidat a végtelenbe. Kattognak a képek, fel-fel villannak a pillanatok, újra felmerülnek bizonyos problémák és megcsillannak régi jó érzések. Szerre minden apró élményből és nem feledésre méltó emlékből egy-egy gondolatszál fonódik, mely néhány lépés és kellő átérzés után szertefoszlik. És ez mindegyre kezdődik elölről, szünet nélkül. Egyiknek vége, másiknak kezdete. És pontosan ez még egyszer, még egyszer, még egyszer és egyszer csak vége. Nem csak a gondolatoknak, hanem az útnak. Elfogytak a lépegetőid és a síneknek is vége, vagyis éppenséggel folytatódnak az út túloldalán, de te nem arra akarsz menni. Kilépsz a sínek közül, belépsz a tömegbe, felveszed a szokásos ütemed, egy másik világba léptél be, talán nem is be, mivel a „vissza” sokkal találóbb lenne, elszakadva az előbbi gondolataidtól és mindentől aminek köszönhetően csakis a saját univerzumodban élhettél, vége. Visszatértél.

2009. augusztus 6., csütörtök

Káosz mindenhol

Gondolatok a fejedben, tárgyak a kezedben, káosz mindenhol. Nem tudod mit tegyél vagy hogy mire gondolj, csak azt, hogy őrület az egész. Tekinteted az órarendről, a fényképeken keresztül a zserbószeletre esik és nem érted. Woo-doo baba átszúrt szíve vérzik, miközben fekete gyöngy szemeivel merőn bámul rád. Mosolygó arcok, jó emlékek hada űz most csatát a képzeletedben, hogy a legjobb barátnő, a nagy Ő vagy a régi ismerős üres emléke legyen felidézve gondolataidban. Viszont az is lehet, hogy a plakátról ordító klarinét tulajdonosának bókjai vagy a dobos kedves szavai ütik fel a fejedet. De ígyis megtörténhet, hogy a naptár elvont képein lévő érthetetlen valami kelt benned valami érzelmeket miközben folyamatosan lapozod a könyvet, csakhogy ne lásd folyton kiszámolásra váró óriásmátrixok determinánsait. De a vektorok mellett ugyanúgy hidegen hagy a kedvenc versed címe, nemhogy a haláltól beszélő öngyilkos költő hátrahagyott verse, a képedbe csapó oroszlán képű szerelem érthetetlen nyelvezetű elemzéséről nem is beszélve. Megfordulsz. Egész regiment rózsa, liliom és még ki tudja milyen színes virágegyveleg illata csap meg miközben szemed a székelyek büszkeséggel viselt népviseletéről a batyudra téved. De ott sem tudsz megállni, a csillogó és talán vadítóan elegáns kisestélyi ruhadarab által hordozott emlékek sem állítják meg a fantáziád, holott néhány napja még millió emlék tört át mindenen és lepte el az agyad minden részét felidézve az azon az éjjel történteket, melyeket úgyis az azelőtti este vad és szexuális élményei gyűrtek maguk mögé. Újra őrá gondolsz és mérhetetlen egymás iránti vonzódásotok illetve csókjaitok sokasága lebegett a fejedben. Viszont rájössz közben, hogy a süti túl megolvadt már a melegben és a bodzaleved is elfogyott, a tollad tintájáról nem is beszélve, miközben kezed már a meghallgatásra váró dalok listáját keresi. Számítógéped üres képernyőjét bámulva gondolkodsz, hogy bekapcsolnád vagy sem, mivel azt sem tudod akarod-e vagy sem. Semmit nem tudsz, bolondok háza van a fejedben, piros pöttyös labdákért veszekedő őrültekkel. Csokis fagyi íze és nárcisznak illata kerülget miközben fenekedet már nyomja a szék, viszont tested már az esti úszás lebegő és megkönnyebbült érzését kívánja megtapasztalni. Szeretnél leállni, de nem tudod abbahagyni, a naptár megjelölt napjait sunyizod és számolod, mikor lesz már vége… soha.

Csak ennyi

Csak úgy találkozol valakivel. Véletlenül. Okod nincs különösebb rá, legfeljebb az, hogy valamilyen hivatalos ügyben jártál arrafele és ő segített ki, ennyi. De mégis, mennyire elvarázsolt, rendes volt, jóképű, segítőkész és vicces. Alis 2 percet lehettetek egy légkörben, de azon nyomban megtetszett. Viszont tudod hogy csak annyi, mivel pontosan ez volt az ő szerepe az életedben, hogy jöjjön és menjen, hogy a találkozásotok után egy pár percig még rá gondolj és annyi.

Elfelejted. Maximum néhány hónap vagy év múlva, ha újra összefuttok, jut észedbe, hogy valamikor valami mennyire megfogott benne. Nem tűnődsz azon, hogy ki lehet, hogy vajon hol lakik, netán hogy hol futhatnál újra össze vele. Nem, egyszerűen elfogadod, hogy ő csak ennyit és így volt része az életednek. Minden embernek és eseménynek valamilyen szerepe van az életünkben. Neki ennyi volt. Lásd, örülj neki, elbűvöljön, feldobja a napodat és azzal menjen is tovább. És ez így pontosan elég és pont jó.

2009. június 5., péntek

Megölelt.


Megölelt. Nagyon szerettem, ahogyan ezt szokta tenni. Erőt, energiát, szeretetet és kitartást lehetett meríteni az öleléséből, amíg a karjai között lehettem megszűnt körülöttem tér és idő, nem voltak sem emberek, sem barátok, sem idegenek, nem várt senki, nem kellett senki és én sem kellettem senkinek, csak mi ketten, összefonódva. Olyankor nem bántott senki és semmi, minden tökéletes volt, érezni hogy ragaszkodik hozzám és ragaszkodni hozzá, minden beteljesülve egy ölelésben. Megállt az idő, eltűnt a tér. Nem egy zajtól dübörgő, emberekkel teli, zajos és zsúfolt világ megszűnt létezni körülöttünk. Csak Ő volt és én. éreztem ahogy szorít. Másodpercekig, percekig vagy akár még hosszabb ideig is lehettünk úgy, nem tudnám meghatározni, hogy egész pontosan mennyi ideig, de nem is számított. Azon volt a lényeg, hogy mennyire nagyon kellett és jól esett abban a pillanatban.

Részlet

(...) A pincében lévő hangos zene és a lökdösődő tömeg dimenzióiból kilépve, két lélek szállt fel a magasba, miközben egyesülve szelték át idő és tér korlátait, kitörve a szentimentális szeretet bezártságából, megélve az univerzális szeretetet, lettek egy lélekké. (...)

2009. március 13., péntek

Babits Mihály: A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömbol nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Társalgás

Van, amikor egy mosoly szépíti meg a pillanatot. Van, amikor a sötét éjszakában egy nagy világos körre tekintve találsz nyugalmat. És van, amikor egy beszélgetés tökéletesíti a napod, amikor elég egy baráti tekintet vagy egy mosoly ahhoz, hogy egy kellemes társalgás induljon közöttetek. És ez a baráti beszélgetés mindent megér. Jól esik ha valaki kérdezi hogy vagy és meg is várja a válaszod, jól esik ha észrevesznek, jól esik ha figyelnek rád, jól esik ha egy számodra fontos személy kimutatja, hogy te is fontos vagy számára. Az embernek igénye van arra, hogy figyeljenek rá, hogy kapcsolatba lépjenek vele, hogy társaságban legyen, hogy kommunikáljon, hogy észre vegyék, hogy ember legyen, hogy egyáltalán legyen. És ezt leginkább akkor tudja érzékelni valaki, ha beszélgethet. Ha kifejezheti magát, ha figyelhet másra és ez által rájöhet arra, hogy körülötte élet van. Minden nap rohanunk, nem vesszük észre magunkat sem, nemhogy más embereket. De amikor egy pillanatra megállunk, amikor teljes mértékben a földre szállunk és újra érzékeljük létünk egy társalgás által, akkor vesszük észre, hogy milyen csöppnyi porszemek vagyunk a világban és hogy mennyire sok porszem van még körülöttünk. Ha beszélsz egy másik porszemmel rájössz, hogy ő is van. Megismered létének apró részleteit, mindennapjainak okát és célját. Látni és tudni, hogy más is van nagyon nagy segítség. Segítség az élethez, a saját életünkhöz, az önfelismeréshez, a saját, tulajdon életünkhöz, annak értékeléséhez. Észrevenni, hogy nem vagyunk egyedül, de mégis egyediek vagyunk ezen a világon, csodálatos dolog. Megismerni más sorsát, belelátni abba ami hasonló a miénkhez, mégis teljesen más, érdekes. Erre tanít meg a társalgás és ezt gyakoroltatja velünk minden nap. Beszélgetéseink által is tanulunk és fejlődünk, azok által tanulunk meg élni.

Apró, jelentéktelen(-nek tűnő) dolgok

Esik. Már órák óta. De nem rendesen, csak olyan alig látható és érezhető esőcseppek hullanak rád, egy-egy hópephely formájában, és meg sem érzed őket. Csak azokat észleled, amelyek a szempilládon akadnak fennt, amelyek az orrod hegyére esnek. Mosolyogsz rajtuk, hiszen milyen viccesen is néznek ki, és te is viccesen nézel ki, ahogy kancsal tekintettel az orrod hegyén levő olvadozó hópelyhet, vagy az orrodról lefolyó esőcseppet figyeled. És el-el szórakozva az ilyen eltévedt, vagy éppen célt ért, esőcseppeken, illetve hópelyheken, észre sem veszed, hogy csurom vizes lettél. Mert az eső csak alig hullott, esőnek sem nevezhető, a hópelyhek csak estek, igazi havazástól messze álltak még. Szóval, ezek a természeti elemek, ezek az apró, jelentéktelennek tűnő valamik csak szálltak alá a magasból, nem érdekelvén őket, nem is számítva nekik, hogy honnan jönnek, hova mennek, hogy épp kinek az orrára hullanak, csak estek. Alattuk, majd fölöttük, csak zajlott az élet. Járkáltak az emberek, burrogtak az autók, kiabáltak a gyerekek, elgondolkozott, munkából hazatérő emberek siettek el, az iskolabusz érkezett, majd hajtott tovább, rengeteg apróságot hagyva a buszmegállóban, akik az esőernyőjükkel ügyetlenkedtek mielőtt ők is belevegyületek a tömegbe. És mindenki csak ment, rohant, sietett, haladt, sétált valamerre. De te csak álltál. Mások mulasztását bepótólva, csak álltál, figyelted a tömeget, figyelted az embereket, a furábbnál furább személyeket, figyelted, ahogyan zajlik az élet még egy ilyen borús, esős napon is. És ők észre sem vesznek téged. Nem látják ahogyan csak állsz és nézed őket, ahogyan figyeled mozdulataikat, cselekedeteiket, ábrázatukat, észre sem veszik, ahogyan elmélkedsz az eső vagy hó jelenségén, ahogyan mosolyogsz az orrod hegyén levő hópelyhen, melyet mások csak bosszúsan sepernek le onnan. Mert ők csak mennek, rohannak, meg sem állnak soha, semmiért. És ez nem jó. De te is ezt teszed, máskor te is sietsz valahova, máskor te is csak rohansz tovább, és talán olyankor másvalaki figyel téged. Akkor ő áll és „csodálja az emberiséget”. De most rajtad a sor. Most te teszed ezt, te teheted ezt, senki más. Tudod, hogy most csak te állsz és te figyelsz. Most te vársz. Mert lényegében azért vársz, mert Őrá vársz. Azért nézed a tömeget, hogy vajon nem ő érkezik-e. És nem. Már régóta állsz és vársz, de ő sehol. Próbáltad saját figyelmedet is elterelni, a gondolataid közül kiűzni azt a már fájó és bántó gondolatot, hogy nem jön el. Csak nézted a tömeget, az embereket, a rohanást, az életet, hiszen addig is nem rá gondoltál, nem arra gondoltál, hogy úgysem jön el, hogy újra hazudik. Mert újra hazudott. Nem jött el. Elindulsz te is. Bevegyülsz a tömegbe. Te is csak méssz. Nem figyelsz a környezetedre, nem érdekelnek az apró, jelentéktelennek tűnő dolgok, a hópelyhek, mert minek azok ha Ő úgysem jött el?

Szereted?

Szereted a nagy meleg után látni a felhőket?

Szereted tudni, hogy eső közeleg?

Szereted látni, hogy valami változni fog?

Szereted érezni a közelgő eső illatát?

Szereted érezni arcodon az első esőcseppet?

Szereted látni ahogy villámlik?

Szereted hallani ahogy dörög?

Szereted nézni ahogyan esik?

Szereted hallgatni az esőcseppeket?

Szereted nézni ahogyan erősödik?

Szereted csodálni ahogy csorog?

Szereted észrevenni ahogyan csendesedik?

Szereted látni az újra felvillanó napsugarakat?

Szereted észrevenni a szivárvány halvány színeit?

Szereted nézni ahogyan erősebb és színesebb lesz?

Szereted kinyitni az ablakod miután elállt az eső?

Szereted érezni a hűvös és friss levegőt?

Szereted nézni ahogyan teljesen eltűnnek a felhők?

Szereted az eső utáni sétákat?

Szereted az ilyen futózáporokat az élet mozzanataihoz hasonlítani?

Szereted a hasonlóságokat felfedezni?

Szereted figyelni hogyan alakul mások élete?

Szereted tudni hogyan alakul a te életed?

Szereted el életet?

Szeretsz élni?

Én, igen, szeretek!