Követve a sínek útját

Hazafelé vezet az utad valószínűleg, de ebben sem vagy annyira biztos. Viccesen lépkedsz a síneken, egyik lábad teszed a másik után, ez egyértelmű. A fadarabok közötti távolság kisebb mint a normális lépésed hossza, de ugyanakkor két távolság már túlságosan nagy. Tehát egyesével veszed őket, kicsit boldogtalanul topogva egyikről a másikra. Ha egy másodperc erejéig nem nézel oda máris belebolondulsz, tehát komoran figyelve a lábadat lépkedsz tovább. Követve a sínek útját mégis elmerülsz a gondolataidban, holott agyad másik fele folyamatosan a lépteidet bírálja felül. A lépéseid egyenletes hangja, illetve a megnyugtató végtelenséget sugalló sínpárok elvezetik a gondolataidat a végtelenbe. Kattognak a képek, fel-fel villannak a pillanatok, újra felmerülnek bizonyos problémák és megcsillannak régi jó érzések. Szerre minden apró élményből és nem feledésre méltó emlékből egy-egy gondolatszál fonódik, mely néhány lépés és kellő átérzés után szertefoszlik. És ez mindegyre kezdődik elölről, szünet nélkül. Egyiknek vége, másiknak kezdete. És pontosan ez még egyszer, még egyszer, még egyszer és egyszer csak vége. Nem csak a gondolatoknak, hanem az útnak. Elfogytak a lépegetőid és a síneknek is vége, vagyis éppenséggel folytatódnak az út túloldalán, de te nem arra akarsz menni. Kilépsz a sínek közül, belépsz a tömegbe, felveszed a szokásos ütemed, egy másik világba léptél be, talán nem is be, mivel a „vissza” sokkal találóbb lenne, elszakadva az előbbi gondolataidtól és mindentől aminek köszönhetően csakis a saját univerzumodban élhettél, vége. Visszatértél.