2010. március 26., péntek

És egyszer csak meglátod...

Csak méssz az utcán, ülsz a teremben, utazol vagy éppen tombolsz és egyszer csak meglátod… Nem tudod ki az, nem tudod honnan jött, nem tudod hova megy, mit csinál vagy mi köze van ehhez az átláthatatlan egészhez, de tudod hogy megjelent veled egy légkörben és ez valamit kiváltott belőled. Legyen az szívdobbanás, undor, idegesség, kíváncsiság vagy hihetetlen melegség… ott a lelked mélyén, érzed, hogy jól esett. Mintha a levegő részecskéi vibrálni kezdenének, vakító reflektorfények világítanak rá míg te a sötétben kuksolva, arcod pírjában elbújva fedezed fel a jelenléte okozta kavarodást . Ami benned történik érthetetlen illetve felfoghatatlan, és mégis tartalmaz valami furcsán kellemes melegséget, mely egy konkrét és határozott elhatározást vált ki belőled: „akarom”.

Lételem

Nincs az az apró érzés vagy pillanat, mely nem hagy bennem valamit. Bármily kis és jelentéktelen is, számomra minden fontos. Szeretem igazán átérezni a nagy eget mozgató eseményeket és szeretem észrevenni azt a sok-sok parányi valamit ami, annyira észrevehetetlenül és fenekestül felfordítja az életem.
Mondtam már, hogy szeretek élni? Szeretem magamba szívni végre a nap melegét, még akkor is ha közben jéghideg szél bújik a bőröm alá. Izgalommal tölt el és mindenféle vágyakozással az élet minden egyes részlete, ami után sóvárgok. Imádom érezni, hogy akarnak, de nem mernek.

Létfontosságú elemem, hogy szerethessek és szeressenek. Leülök és körbenézek a körülöttem lévő mindenségre. Furcsa. Érthetőnek tűnik és mégis annyira idegen minden és mindenki. Amilyen közel van minden, oly távoli egyben. Elbűvöl ez a kettősség, megfognak az ellentétek, az ellentmondások és az ellenségek. Minden, ami mellettem van, szembefordul velem, mindenki aki mellettem egyszer csak eltűnik. Foggal-körömmel kapaszkodom magamba, mosolygok és megyek tovább az utamon.

2010. március 24., szerda

Te magad

Élet. Energia. Fények. Hangok. Érzések. Minden minden pezseg. Éjszakai pörgés, csak becsukod a szemed és élvezed a zenét. Minden percet kihasználsz. A dallam megfog és a dalszöveg minden egyes szava elvarázsol, annyira igaz. Tombolhatsz végre, nem törődve azzal, hogy ki az, aki ott van vagy ki az, aki nincs. Vannak emberek, de mégsem. Ez benned játszódik le. Elengeded magad és igazán megéled a percet. Kívülről nem értik, nem látják át, hogy mi folyik benned. A so what érzéssel kezdve az érintésig a gumicukron keresztül a this is the enddel befejezve mindent újraélhetsz vagyis… újra élhetsz. Érzed, hogy élsz, hogy villognak a fények, hogy ordít a zene, lökdösnek az emberek, száll a hajad, ver a szíved, szorít valami ott legbelül. Részben jó, részben nem. Akkor jó volt és most az kellene újra… pedig most nem az, nagyon nem, viszont újrajátszhatod. Sőt, akár még arra is rájöhetsz, hogy jó ez így. Minden jó így, akár kellemesen, akár kellemetlenül, akár boldogan, akár nem, így szereted ezt az egész mindenséget. Kezdesz fellélegezni és beletörődni abba, amibe talán már rég bele kellett volna, kezd boldoggá tenni az élet így, ahogy van. Szereted minden egyes légvételed energiával feltölteni, szereted látni a körülötted levőket, szereted érezni az embereket, szereted a sok idegen ismerős közelségét érezni, szereted, hogy mégis oly távol vannak tőled, szereted látatni az igazi éned azzal, aki megérdemli és akit érdekel, szeretsz szeretni és szereted a külsőd rejtekéből nézni mindazt ami körülötted, illetve veled történik. Nincs forgatókönyv s nincs súgó, élesben forgatod önmagad filmjét.
Másnap felkelsz és végigsétálsz az utcán, a hajadba fúj a szél, ragyogó napsugarak próbálnak elvakítani, érzed az új, a friss és az öröm illatát. Újjászülettél. Te magad vagy…