Igen, tudom, az élet nem rózsaszín, nem könnyű és én még igazán meg sem tapasztaltam, hogy mennyire nem.
A napsütéses, ragyogásos bejegyzéseim számára szeretném mellékletként feltűntetni az élet nem habos oldalát.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem ragyogásról és könnyűségről szól az egész. És pontosan ettől olyan érdekes és igazán izgalmas (!). Ha minden csillogó-villogó és könnyű lenne, akkor nem venném észre, nem látnám a különbséget és nem tudnám értékelni. (A félreértések elkerülése végett: nem, nem panaszkodom, nem szoktam; igazán jól érzem magam a pillanatnyi helyzetemben, mondhatni, hogy még a nehézségeket is szeretem.)
Úgy lettem megteremtve (értsd felnevelve), hogy büszkén álljak szembe a kihívásokkal és „még azért is” megcsináljam azt, amit kell/akarok. Erősnek és harcosnak neveltek, amiből hajlamos vagyok a könnyebbség, lustaság illetve érthetetlen okok és gének miatt, alábbhagyni. Csúnyán és visszataszítóan hangzik, tény, de vállalom és dolgozom rajta. Egy valami a határ, ami mindig felébreszt (sajnos későn és fájóan), az, ha ezzel bántok. Akaratlanul persze, de akkor is. Amint azt már sok könyvben is olvastam, az életünknek nem szenvedő alanyai, áldozatai vagyunk, hanem alakítói, teremtői. Tudatosan, öntudatosan élni és cselekedni… nem úgy általában, nem úgy összességében, hanem percről percre. Adott egy ember és adott egy élet, ennyit mindenki alapjában véve kap. A többi meg már rajtunk múlik.
