Harcolunk… mindig, mindig csak harcolunk. A különös csak az, hogy kivel, vagyis tulajdonképpen az, hogy mivel. A válasz meg is van rá, csak nehéz beismerni: az élettel.
Harcolj. Harcolj, míg megteheted, harcolj minden egyes percért, minden lélegzetvételért, minden örömkönnyért és minden szenvedésért. Harcolj, mert megéri. Megéri harcolni az életért. úgy a jóért, mint a rosszért. Kell, hogy tudjuk értékelni a jót, amit az által tudunk megtenni, hogy megéljük az ellentétét. Fáj. Igen, mindig fáj. Fáj, hogy újra meg újra szenvedni kell. De utána vagy egy pont, egyetlen pillanat, amikor azt mondhatod, hogy igen, megérte. Igen, megérte szenvedni és megérte harcolni. Csak el kell tudni érni azt a pontot, ki kell tudni bírni az addig tartó szenvedéseket. Az ember sok mindent kibír. Egy valami a kulcs: az akarat. kell akarni valamit, kell bízni abban, hogy elérhető és ki kell tartani mellette. Senki nem fogja megköszönni, senki nem tud igazán bíztatni, hogy tartsál ki, ha te nem akarsz. Akarnod kell, hogy megtörténjen valami és tenned is kell érte. Mindezeket csak és kizárólag magadtól várhatod el.
Végül pedig a legfontosabb, hogy szeress. Egyszer egy bölcs ember azt kívánta nekem „légy szerelmes az életbe”. Én elhittem és megfogadtam, akármennyire kemény és kegyetlen, szeretni kell, hogy van. Örülni kell, hogy van saját tulajdon, zűrös meg kegyetlen, de van életünk. Felfoghatatlan és elképzelhetetlen sok-sok mindent magába foglal, szerény emberi létünkkel nem tudjuk értékelni. Sőt, nem csak értékelni, de felmérni sem. Pedig annyi, de annyi mindennek örülhetnék minden egyes percben, és nemhogy nem tudunk örülni még észre sem vesszük. Semmit nem veszünk észre, pedig szép ez az élet, csak néha nagyon szörnyen mutatkozik meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése