Fellapoztam a múltam.

Kíváncsian és izgatottan. Nézelődtem a régi dolgaim között, meglestem a rég látott fotókat, felidéztem bizonyos eseményeket. Kinyitottam a régi szekrényem; mint a filmekben: minden ugyanolyan, ugyanott és ugyanúgy. Nem mondom, hogy felejtettem, hisz tényleg nem. Csak egyszerűen nem volt annyi időm illetve lehetőségem emlékezni, hogy úgy éljem át a régi dolgokaz, ahogy szeretném és ahogy azok megérdemelnék. Minden apró tárgyon, minden régi fényképen, minden leírt mondaton mosolygok és jól esik. Nem olyan nagy múlt és nem is tudom miért olyan furcsa ez, de jól esik visszatérni. Bármikor visszajönnék régi életembe… Nem bántam meg amiket és ahogyan cselekedtem, boldogan tekintek vissza az összes parányi cselekedetemre illetve azok következményére és az általuk kiváltott érzésekre.

Most értettem meg igazán, hogy változik. Mindig és minden változik. Én is, de főképp az életem. Gyökerestől. De büszkén jelentem ki, hogy akármikor szívesen tekinten és lépek vissza eddigi életembe, hogy ha kell, folytassam onnan ahol abbahagytam ezelőtt néhány hónappal.

Ha szembeállna velem valaki és azt mondaná: „Tessék, itt a lehetőség: kezdd újra az egészet, éldd újra az életed és tedd másképp, amiket elrontottál!”. Elutasítanám!! Úgy éltem (és ezentúl is úgy akarok illetve fogok!), hogy nem bántam meg semmit; se jót, se rosszat, se kellemest, se kellemetlent, tényleg semmit. Akkor is szerettem élni és most is imádok. Nagyobb kaliberben, több kockázattal és egyre növekvő felelősséggel a vállamon állok elébe a holnapnak.